Tizenegyedik rész

- Bocs, beengedtél? - lökte meg Lunát valakit. A lány értetlenül fordult meg, mire a döbbenete csak fokozódott. Nick volt ott, ragyogó zöld szemeiben nem volt más, csak gorombaság. Utána akart szólni, de a fiú addigra már elment.
- Minden rendben? - érdeklődött régi barátja.
- Nem... Nem hiszem el, hogy ezt csinálta!
- Nyugi! Vannak bunkók a világon. Ne foglalkozz velük! - legyintett egyet.
- De ő az osztálytársam - csóválta meg a fejét, mire barna tincsei hullámozni kezdtek.
- És? Attól még nem lehet bunkó?
- Az osztálytársam, aki tegnap megcsókolt és azt mondta, hogy szeret - nagyot nyelt, mert még ő sem tudta elhinni. Fura, hogy magáról beszélt, eddig mindig egy sorozat vagy könyv szereplőiről beszéltek csak Evaval ilyen témában, most pedig magáról egy fiúval...
- Oh! - nem kellett többet mondania. Ilyen volt Luna szerencséje, és ezt Back is tudta.
- Nekem most mennem kell - szólalt meg a csengő. - Akkor délután?
- Délután. Szia! - ölelte át, sarkon fordult és elviharzott. Nagy levegőt véve besétált az intézet hatalmas ajtóján. Nem volt régi építésű az épület, na meg tavaly újították és szerezte be pár fejlesztést, ami pár projektorba kimerült, hozzá laptopot viszont már otthonról kellett hozni, ha a tanár vetíteni akart. Emellett még építettek egy liftet is, bár az iskola csak két emeletes volt, mindig volt egy diák, aki eltörte a lábát, vagy egy tanár esetleg karbantartó, akinek túl sok cucca volt ahhoz, hogy mindent fel tudjon vinni egyszerre. Mire a lány felért a terembe, Nick már a helyén ült és zenét hallgatott. A lány még beszélni szeretett volna vele, de a tanár megállt mögötte és enyhén leordította a fejét, hogy húzzon a helyére, vagy egyest kap. Szépen kezdődött a nap. A szünetekben se járt nagyobb sikerrel, Nick került őt, hamarabb kiment a teremből, vagy valami olyannal foglalta el magát, hogy a lány ne tudjon odamenni.
- Luna, akkor a dombnál? - állt meg utolsó óra után Eva legjobb barátnője mellett.
- Persze. Jah, és valakit vinnék magammal, ha nem baj.
- Nem tán... Nick? - nézett a sapkás lány kaján mosollyal Lunára.
- Mi? Nem, dehogy - nézett le szomorúan a földre. - Majd később mesélek - indult el, faképnél hagyva barátnőjét, aki csak értetlenül bámult utána.
Két óra múlva mindenki a dombnál volt mire Lunáék megérkeztek. Az addig nevetgélő társaság most síri csöndben bámulta a fekete hajú fiút, aki Luna mögött pár lépéssel lemaradva bóklászott.
- Itt vagyunk! Bocsi a késésért, de Back egy kicsit eltévedt a városban - mutatott a fiú felé.
- Na szépen vagyunk! - szólalt meg keserűen Nick. - Elhoztad az öribaridat is? Tudtommal csak úgy random embereket nem hívunk meg, még ha kavarunk is vele.... - a lánynak elkerekedett a szeme, annyira ledöbbent, Bakc pedig... ő csak hangosan felnevetett.
- Mi bajod van? Back még a régi sulimban volt a legjobb és EGYELTEN barátom -hangsúlyozta ki az "egyetlen" szót.
- Aha, és ezt úgy el is kéne hinnünk?
- Ah, azt hiszel amit akarsz, de én sose hazudtam neked. Ez az igazság! - zárta le Luna ezt a témát.

Tizedik rész

Másnap Luna hamar felkelt. Szabadnak és boldognak érezte magát. Miután sikerült mindennel elkészülnie, sietve lépett ki az utcára, hogy időben beérjen a suliba, amikor egy kéz visszarántotta, majd befogta a szemét egy ölelés kíséretében.
- Na, ki vagyok? - szólalt meg egy kellemes, mély hang.
- Hm... nem is tudom - töprengett a lány. Először Nickre gondolt volna, reménykedett benne, hogy ő az, de neki nem ilyen mély a hangja, és az illata is más.
- Csak nem felejtetted el a hangom? - csodálkozott el a fiú, majd megfordította a lányt, hogy a szemébe nézhessen. Nem az volt, akire Luna számított, de az örömöt, amit okozott annál nagyobb.
- Back! De jó, hogy itt vagy! - ugrott a fiú nyakába. Nick ekkor fordult be az utcában. Őt nem nagyon látták, de ő jól látott mindent, és persze félre is értette a jelenetet. Back volt Luna legjobb és egyetlen barátja az előző sulijából.
- De... te mit keresel itt? - engedte el a fekete hajú fiút. - Nem a sulidba kéne indulnod?
- Hát... induljunk, mert attól még te elkésel. Útközben mindent elmesélek - noszogatta a lányt, mire ő nehezen, de beadta a derekát, és felvette a fiú tempóját.
- Akkor kezdj el mesélni! - szólalt meg egy idő után. - Mit keresel itt?
- Anyuék költöznek. Minden városban szét néznek, ahol jó áron találnak lakást, és amit a közelben van. Itt is találtak párat.
- Értem. És? Miért költöztök? Meddig maradsz?
- Nem tudom. Anyuék nem kötötték a lelkemre, így fájó szívvel, de meg kellett válnom a barátaimtól. Kb. két hétre jöttünk, ha találunk lakást, akkor maradunk - egy darabig újabb csend állt be. Luna erősen az útra koncentrált, nem akart tudomást venni róla, hogy egykori legjobb barátja mennyire megváltozott, menyire jól néz ki...
- Suli után... lenne kedved elmenni a mezőre? - emelte fel a tekintetét Luna, és egyenesen a fiúéba fúrta. - Biztos jól kijönnél a többiekkel.
- Ha nekik nem gond - nevette el magát kínosan Back. - Aztán meg, végre találkozhatok az "utódommal".
- Ha-ha - bökte meg az oldalát Luna. Egy ismerős illat csapta meg a lányt, ahogy valaki nekik ment.
- Bocs, beengednél?

Kilencedik rész

Tavaszi szellő kellemesen esett, Tarán májusban 20 fok körüli volt a legalacsonyabb hőmérséklet. Hétfő délután egy kisebb diákcsoport telepedett le egy közeli parkban, ketten távolabb a többiektől. 

- Most visszamegyünk a többiekhez, mert már biztos hiányolnak, de ne úgy, mint két osztálytárs, akik félnek a másik közelében. Ez túl távoli lenne. Próbáljunk meg egymással úgy viselkedni, mint Evaval vagy Tommal, okés? A többit majd meglátjuk. 

- Rendben - azzal átölelték egymást. Mikor visszamentek éppen Mel mesélt valamit a többieknek. Nagy átéléssel mesélt egy kiskutyáról, meg valami lányról, közbe pedig próbálta 

- Hé, srácok! Nem megyünk el az erdő melletti mezőre? - vetette fel az ötletet Melinda.

- Menjünk! - kiáltották be többen is. Amikor megérkeztek, letelepedtek egy fa árnyékába. Tavasz végét járta már, az idő ilyenkor mindig kellemesebb, mint máskor. A nap süt már meleget adva, a hó egy ideje elolvadt és a fák üde, zöld lombkoronái között a napsugarak utat találnak maguknak a talaj felé. Madarak trillázása árasztja el az egész környéket, csak a városközpontban váltja fel a kocsik zaja. 

Lunáék élvezték a délutánt. Énekeltek, táncoltak és sztorizgattak, mígnem Melnek támadt egy ötlete, miszerint tök jó buli lenne egy csapatversenyt csinálni. Az egyik csapatot Kem, Vicky, Nicky és Mel alkotta, míg a másikat Luna, Eva, Tom és Nick. Sokat szórakoztak ezen is. Különféle ügyességi és logikai feladatokat találtak ki, majd a vesztes csapatnak körönként furábbnál furább büntetéseket. Visszafelé menet Tara egyetlen folyójához értek, ami ebben az időszakban a legszebb. Mindenhol virágok, a víz ragyogó kéken csillogott. A csapat itt is eltöltött egy órát, aminek egy része persze a tegnapi nap elmesélésével történt. Luna és unokatestvére már elindul hazafelé, amikor a lányt visszahúzta egy kéz. 

- Nick, mit csinálsz? Nekem mennem kéne... - mutatott a várakozó, szőke hajú lány felé.

- Nem bírom tovább Luna! Nélküled nem... - szorosan magához ölelte egy csók kíséretében. Luna első csókja... Luna első csókja Nickkel egy varázslatos helyen. A lány zavartan lépett el a fiú mellől, majd zavartan lépkedett hazafelé, miközben unokatestvére végig mosolygott mellette.